Rahmaniyah mesél

Rahmaniyah Horthyt sok más néven is ismerik Magyarországon: Ilona asszony, Edelsheim-Gyulai grófnő, Horthy Istvánné, kiskormányzóné, viszont subudosok ezrei világszerte Rahmaniyah-ként ismerik őt. Noha egy ilyen soklodalú személységtől sok mindent érdekes lenne megkérdezni, ebben az interjúban kizárólag a subudos témákra összpontosítottunk. Rahmaniyah már több, mint ötven éve aktív Subud-tag. Többször volt nemzetközi segítő, számtalan csoportot látott már, és Bapak és Ibu Rahayu közelében is sokszor előfordult. Ez az interjú tehát főleg Subud-tagok számára készült: az érdeklödőktől előre is bocsánatot kérünk, ha olyan dolgok fordulnak elő benne, amik Subud-tapasztalat nélkül esetleg nem világosak.
   A videobejátszások szövege helyenként kissé eltér az írott szövegtől, mivel az több utólagos szerkesztésen ment keresztül.
   Kattintson a kockákra a videófelvételek lejátászásához.

Mikor és milyen körülmények között látta először Bapakot ?

Én Angliában, Coombe Springsben találkoztam először Bapakkal, amikor ő másodszor jött Európába. 57-ben jött először és 59-ben, amikor másodszor jött, volt az első Szubud világkongresszus. Arra tudtam - szerencsére - én is elmenni. Ott láttam először Bapakot, de akkor persze még személyes beszélgetés nem volt. Akkor már több országból gyűltek ott össze Szubud tagok. Bapaknak volt egy külön kis lakás fenntartva, ahová pesze az a rengeteg ott lévő Szubud tag nem mehetett be.
   Akkor jött hozzám Bartók Éva, a filmszinésznő, azzal a kéréssel, segítsek neki mert bajban van. Egy közismerten inkább kellemetlen TV riporter akar vele interjút csinálni Szubudról és ez őt aggasztja, mert nem tudja, hogy mit mondjon. Elment Bapakot megkérdezni és Bapak azt mondta, hogy ne is gondoljon rá, menjen oda, és ami jön azt mondja. Ezért megkért engem, hogy menjek be a Bapak lakásába - ő majd szól, hogy engedjenek be - ott van egy kis szoba, televízióval, amit Bapak szokott nézni. Oda üljek le, hogy azután elmondhassam neki, hogy Bapak mit szólt az ő szerepléséhez. Hát én be is mentem. Ott volt egy kis háromszemélyes dívány - az egyetlen ülő-lehetőség - és leültem az egyik végébe. Rövidre rá bejött Bapak és felesége, és Bapak leült mellém. Elég szűk volt a dívány, hárman ültünk rajta, és abban a percben, hogy Bapak leült mellém, olyan belső vibrációt kaptam, hogy azt gondoltam nem fogom tudni nézni a televíziót - de persze láttam. Érdekes volt, hogy a riporter megfeledkezett Szubudról és Évát a filmkarierjéről kérdezte...
   Amikor vége volt, Bapak kiment, de a vibráció nem szünt meg - másnap délig! Nem aludtam egész éjjel... Azután sokszor volt alkalmam Bapak közelében lenni, de ez az első erős tapasztalat nem ismétlődött meg.

És mi volt az első benyomása Bapakról, amikor először látta meg?

Az volt az érzésem, hogy emberileg nagyon nyílt és kedves. Nem volt komoly, tanárszerű - és nem volt nehéz - sőt kellemes a közelében lenni. De tudom, hogy voltak olyanok is akiknek nehéz volt Bapak közelében lenni.

Tudott vele személyesen beszélgetni a későbbiekben?

Igen, később többször volt erre alkalmam.

Milyen volt Bapakkal beszélgetni?

Nagyon jó volt. De nem volt persze olyan mindennapi üres beszélgetés. Rendszerint volt valami komoly kérdés. Én tulajdonképen sosem akartam kérdezni, de Bapak mindég nagyon bölcs dolgokat mondott - és nagyon kedvesen. És humoros is volt: a nevetése nagyon ragadt az emberre.

Sok időt töltött Csilandakban - milyen volt a mindennapi élet Bapak mellett?

Nagyon kellemes és tanulságos volt. Csilandaknak egyáltalán gyönyörű atmoszférája volt. István fiam élt ott a családjával. Egy kis lakásban laktak, nagyon szerényen, ahol azonban nagyon kellemes volt az együttlét. Én minden évben ellátogattam oda, amíg ők ott éltek - és ő 22 évig élt ott! A férjem - aki nem volt Szubudban, de azért elfogadta, hogy van benne érték - mindég elengedett - és azt mondta, hogy minden évben legalább hat hétre mehetek Indonéziába, hogy a családommal legyek. Én persze mindég a Ramadan hónapot választottam, mert ott együtt böjtöltünk és legalább nem volt nehéz a férjemnek, hogy otthon egy hónapig nem étkezem vele.

De milyen volt ott az életrend? Gyakran jött össze a Szubud társaság?

Gyakran volt alkalom összejönni - ha Bapak beszélt hozzánk akkor mindenki együtt volt - és hogyha votak kérdések az ember elment Bapakhoz vagy a feleségéhez - vagy egy segítőhöz.

És ez mennyire volt könnyű? Csak úgy be lehetett menni Bapakhoz, bekopogni és kérdezni?

Nem, az ember megkért, vagy egy segítőt, vagy Bapaknak egy családtagját, hogy tudják meg mikor lehet oda menni. Nekem nagyon ritkán volt kérdésem Bapakhoz, ritkán mentem oda. Viszont olyan sokat kaptunk - volt mit feldolgozni - kipróbálni!

És miket hehetett tanulni Bapaktól?

Például egy nagyon fontos tanulság nekünk ahogy Bapak cselekedett Indiában. Legjobb, ha elmesélem az eredeti történetet amiből én sokat tanultam. Amikor Bapak Indiában volt látogatóban, egy angol Szubud tagnál volt elszállásolva, akinek a felsége indiai származású volt. Amig Bapak és Ibu Sumari ott tartózkodtak, a feleség csak ritkán jött latihánra és mindenfélét kifogásolt, kritizált. Mielőtt Bapak és Ibu elutaztak, azt mondta Bapak a feleségének "Most menj és kérj tőle bocsánatot hogyha netán valamit helytelenül csináltunk és megbántottuk". Ibu azt mondta: "De én ne csináltam semmit!" "Nem baj, - mondta Bapak - menj és kérj bocsánatot." Ibu oda ment és azt mondta "Ha esetleg csináltunk valamit ami nem volt helyes, bocsánatot kérünk." Hát, ez az angol házaspár (akit én is jól ismertem) ettől a naptól kezdve életük végéig olyan hűséges hívei lettek Bapaknak, hogy az hihetetlen!
   Ez a történet nagyon nagy benyomást tett rám és háromszor az életemben hasznát tudtam venni, mindég bámulatos eredménnyel! Volt úgy, hogy minden ok nélkül megrágalmaztak (persze tévedésből) és ahelyett, hogy ellenkeztem volna, bocsánatot kértem, ha akaratlaul is de talán megbántottam az illetőt - azonnal, - némelyik sírva - kértek bocsánatot tőlem és örökké barátok maradtak!

Legalább egy ilyen esetet meséljen el!

Na jó, hát elmondhatom azt, hogy amikor mint nemzetközi segítő Dél- Amerikában voltam, végig utaztuk majdnem az összes országot - és amikor vissza jöttem Angliába, mind a nemzetközi segítők összejöttünk megbeszélésre. Akkor mondták nekem, hogy kaptak egy levelet Dél- Amerikából, egy nőtől, amely szerint én okoztam az ő minden baját: hogy a férjét elbocsájtották az állásából stb.stb. és mindezt én csináltam! Az ő férje közzé fogja tenni minden Szubud újságban, hogy megtudják micsoda lehetetlen egyén működik mint nemzetközi segítő!
   Mondtam nekik, hogy én csak látásból ismerem ezt a nőt és nem tudom, miről beszél! "Nahát akkor - azt mondták - írunk neki egy levelet és kikérjük magunknak!" Azt mondtam "Stop! azt fogjuk csinálni, amit Bapak csinált. Dacára annak, hogy nem csináltam semmit, amivel megvádol, írunk neki egy levelet, és megkérjük, hogyha valamit is cselekedtünk ami esetleg megbántotta, bocsánatot kérünk." Kicsit vonakodtak, de mondtam, hogy "Ezt így kell csinálni!" Hát megírtuk a szép levelet, hogy bocsánatot kérünk, hogyha esetleg akaratlanul is valamit csináltunk, ami ártott neki.
   Ez után nem hallottunk róla és a férje sem írt semmit... Egy évre rá találkoztam ezzel a nővel és a nyakamba borult. Kérdeztem tőle, hogy miért gondolta, hogy én annyi bajt okoztam neki? Azt mondta, hogy ő Indonéziában élt egy ideig, tud indonézül és ahányszor indonézül álmodik az mindég igaz szokott lenni. Akkor indonézül azt álmodta, hogy egy közismert segítő okozta az ő minden baját - gondolta "Ki lehet az? Itt volt most egy nemzetközi segítő, hát akkor biztosan ő az!" Most ő kéri, hogy bocsássak meg neki! Őszinte barát maradt.
   Megtanultam, hogy sose bizonygassuk az igazunkat, vagy ellenkezzünk. Nem könnyű de hatásos. És fontos azt tudni, hogy sose üssünk vissza, - de kérjünk bocsánatot ha esetleg valamit tettünk ami bántó volt - ha talán csak gondolatban is! És ez csodát művel!

És Ibu Sumarival (Bapak első felesége) volt személyes kapcsolata?

Igen, volt vele személyes kapcsolatom, Ő velem különösen kedves volt, nem tudom miért. Néha oda hívott magához - ahol egy szomszédos szobában volt egy zongora - és kért engem, hogy jöjjek oda zongorzázni. Akkoriban még zongoráztam, és elmentem oda, csakhogy a zongora kemény volt - nagyon kellett ütni, ami nem volt könnyű! De Ő nagyon szerette hallgatni és közben elkészített és hozott egy tányéron ételt ( persze nem a Ramadán alatt) amit Ő főzött - ez mindég olyan sok volt, hogy azt hittem nem tudom megenni - de gyorsan elfogyott! Volt valami kellemes tartalma.

Ibu Sumari is egy fontos segítő volt Bapak mellett?

Igen, természetesen.

De mennyire különbözött a szerepkörük, a működésük?

Ezt nehéz megmondani. Nem volt meghatározva hogy kihez milyen kéréssel menjenek az emberek - Szubudban ilyen nincs, nincsenek szabályok - érzés vagy "megkapás" szerint cselekszünk.

De a nők mégiscsak inkább az Ibu Szumarihoz mentek kérdésekkel?

Nem, Bapakhoz is mentünk kérdésekkel. Például, nekem volt az a problémám, hogy akkoriban az angol férjem nem tudta, hogy hogy álljon Szubudhoz. Mindig azt mondta: "annyira szeretem a te hitedet, hogy te csinálhatsz amit akarsz." De közben, mikor én nem voltam otthon - Indonéziában voltam - elhatározta, hogy ír Bennettnek, akivel megismerkedett egyszer, és megkérdezte, hogy mit csináljon, merthogy én azért mentem Indonéziába, mert deprimált állapotban voltam és a fiam ajánlotta, hogy menjek Indonéziába, mert ott majd minden megoldódik. Nem tudom miért kérdezte Bennettet, aki már akkor elhagyta Szubudot, de Bennett azt javasolta, hogy mondja meg a feleségének, hogy egy évig ne latihánozzon!
   Ezt megkaptam levélben Indonéziában, és rögtön elmentem Bapakhoz megkérdezni hogy mit tegyek ? És akkor Bapak - ez nagyon érdekes volt - azt mondta, hogy latihánozni feltétlenül kell, de olyankor latihánozzak, amikor a férjem nincs otthon, vagy mélyen alszik. Rendben van - gondoltam - de akkor hazudjak a férjemnek ? Elhatároztam, hogy amit Bapak mond, azon nem kell gondolkozni, csak csinálni kell.
   Mikor hazamentem, nagyon érdekes volt a helyzet. Hónapokig - néha éjjel felébredtem : na most lehet latihánozni - és ha nem aggódtam vagy gondoltam, hogy is lesz, a férjem, mintha egy filmet leállítottak volna, mozdulatlan maradt! Kimentem, latihánoztam, visszajöttem - meg se mozdult. De ha úgy keltem fel, hogy "jaj talán felébred," akkor rögtön elkezdett mozogni. Ez hónapokig tartott - nagyon érdekes volt ! És rájöttem, hogy amit Bapak mond, azt csinálni kell - gondolkozás nélkül. Sose kellett mondanom a férjemnek, hogy mit teszek, mert nem kérdezte : annyira meg volt győződve arról, hogy nem latihánozok. És aztán egy év múlva egy autóbalesetünk volt, amikor csodásan megmenekülve, nyíltan tudtunk beszélni minderről. Aztán már az ő tudtával csináltam a latihánt!

Azt gondolja az autóbaleset valamiféle büntetés volt ?

Nem! Sőt! A férjemnek az volt az érzése - mert ő vezette az autót - hogy megölhetett volna. És akkor azt mondtam neki, hogy " tudom, hogy nem akarsz megölni, de hogy nem akarod, hogy latihánozzak, ezt most már nem lehet ! Akkor azt mondta, "rendben van." Így megoldódott ez a probléma, és folyton javult a helyzet. Mert azután a férjemnek még látomásai is voltak, szóval teljesen elfogadta Szubudot.

Ibu Szumari nem adott tanácsot, hogy hogyan tudna segíteni a férjén ?

Igen, de a tanácsot nem nekem adta, valaki másnak, aki nekem elmondta - és nekem nagyon segített. Én akkor nem tudtam, hogy az angol férjemnek az anyja iszákos volt, szegény. Neki öt fia volt és mindegyik többé-kevésbé örökölte - szóval nem az ő hibájuk volt... Amikor összeházasodtunk, férjem egyáltalán nem ivott semmit; de amikor áthelyezték az ő ezredéhez, ahol sok cocktail-party és ivászat volt, akkor elkezdett inni. És ez nekem egy nagyon nagy nehézség volt természetesen. Akkor megismerkedtem egy dél-afrikai Szubud nővel, aki azt mondta nekem, hogy a férje súlyosan iszákos volt, és megkérdezte Ibu Szumaritól, hogy mit csináljon. Ibu Szumari azt mondta neki, hogy számítsa ki, hogy a férje a hét melyik napján született - és azon a napon böjtöljön. Ezt tanácsolta Ibu. Azt mondta a dél-afrikai nő, hogy ő ezt megcsinálta és hogy nem fogom elhinni, de a férje nem iszik semmit, teljesen elveti az iszákosságot, sőt ha valaki megkínálja itallal, azt mondja, ne adj nekem, mert én iszákos voltam. Mondtam: hát ez kell nekem !

És kipróbálta ?

Kipróbáltam, hihetetlen eredménynyel.

A férje tényleg rögtön letett az ivásról ?

Nem, az lassabban ment. Nekem nem volt akkor szabad böjtölni ... az iszákosság ilyen dolgokat hozott - de lassan minden megváltozott. Ott kezdődött rögtön, hogy én kiszámítottam, hogy a férjem szombati napon született, tehát szombaton kellett nekem böjtölni. Gondoltam, mit fogok csinálni, mert a férjem minden reggel bejött két csésze teával, "early morning tea", ahogy az angolok mondják. Első szombaton bejött két csésze teával és én azt mondtam: "én máma nem fogok teát inni és nem is fogok máma enni". És ez volt már az első csoda, hogy nem szólt egy szót sem, mert hát nem volt szabad nekem böjtölni. És egész nap nem szólt erről egy szót sem, adtam neki enni, én nem ettem, de ő nem kérdezett, és én nem mondtam semmit... Következő szombaton reggel kettő helyett csak egy csésze teával jött be! Azt hittem, hogy elájulok! Komolyan mondom: olyan hihetetlen dolog volt! És attól kezdve minden lassan megváltozott - nem egyik napról a másikra - de hihetetlen módon. Ezek olyan dolgok, hogy nagyon nehéz el is képzelni. Én viszont megtanultam, hogyha Bapak valamilyen tanácsot ad - nem gondolkozni, csinálni.

Ibu Szumariról - aki 1970-ben halt meg - alig tudnak valamit a mai szubudosok...

Most Ibu Rahayu van előtérben, természetesen. De amikor Bapak és Ibu Sumari elutaztak egyszer - azt hiszem, Angliában volt - kimentünk a repülőtérre, elbúcsúzni tőlük. Amikor ők már átmentek a rendőri kontrollon, odaszaladtam ahol még lehetett volna őket látni. Amikor elmentek mellettem, láttam, hogy Bapak valamit szól Ibunak, aki akkor megállt, felém fordult és hívott, hogy jöjjek oda. A rendőr nem szólt semmit. És akkor megölelt és átölelve ringatott... ringatott... és nem értettem, hogy miért, de ő röviddel ezután meghalt és ez egy búcsú volt... Nagyon szép búcsú volt.

Ibu Szumari lányát, Rohanawati-t is jól ismerte?[Bapak fogadott lánya]

Rohanawati nagyon értékes volt: sokat segített! Segítő volt, sok jó tanácsot adott - gyönyörű teremtés volt. Egy történetet elmondok róla: mikor a menyem másállapotban volt, ott volt Indonéziában. Egy nagy vacsora alkalmával, az asztalon volt egy csomó étel és volt két tál, amely teljesen egyforma volt. Amikor a menyem odament az asztalhoz és nézte, akkor odament hozzá Rohanawati és rámutatva az egyik tálra azt mondta, "ebből ehetsz, de a másikból ne egyél". Aztán - közben valaki szólt valamit a menyemhez és ő elfelejtette, hogy melyik tálból ne egyen, de vett az egyikből - kinyílt a ház ajtaja (mert a vacsora a kertben volt) és szaladva jött Rohanawati: "nem abból, mondtam neked, hogy ebből egyél!" Szóval ilyen sok belső ereje és meglátásai voltak...

Meg tudná egy kicsit bővebben magyarázni, hogy mi volt a probléma a másik étellel, és hogy Rohanawati mire volt ott érzekény?

Pár szóval nem könnyű ezt megmagyarázni, de aki latihánozik az tudja, hogy evés, főzés - és minden egyébb tevékenység előtt jó lecsendesedni (példa a étkezés előtti áldás). Mert ha haragos vagy szomorú aki főz, van rá példánk, hogy az kihat arra aki a főztjét megeszi.
   Valaki mesélte, hogy amikor először ment vacsorázni Bapak-al és a családjával egy étterembe, figyelmes lett rá, hogy a női családtagok összenevetnek - és megkérdezte hogy miért nevetnek. Azt felelték, hogy a szakácsnak fáj a feje! Az illető szeretett mindennek utánajárni és exkuzálva magát felkelt és kiment a konyhába. Kérte, hogy a szakáccsal szeretne beszélni. Azt a feleletet kapta, hogy nem beszélhet vele mert annyira fájt a feje, hogy haza ment.
   Sajnos Rohanawati korán halt meg de nekem az a nagy boldogságom, hogy az ő lánya Isni Astuti az én mennyem... mert ő is egy kiváló, aranyos egyéniség.

És találkozott ott, Indonéziában, a Bapak közeli segítőivel - példáúl Varindra Vittachival?

Varindrával nagyon jó barátságban voltunk. Minden négy évben, amikor világkongresszus volt, mindég őt választották meg elnöknek. És Ő már nem is akarta, de akkor Bapak megint megválasztotta. Azt mondta nekem hogy ha Bapak akarja, akkor mit csináljon... el kell fogadja.
   Ő nagyon érdekes, mulatságos ember volt, az egész világot beutazta, mint újságiró, aztán az Egyesült Nemzeteknél volt a gyermeksegítésben (UNICEFnél) és az egy nagy passziója volt, gyerekekkel foglalkozni... Sok mindent lehetett tőle megtudni, sok mulatságosat is tudott mesélni - írt is több könyvet, érdemes elolvasni.
   Eredetileg velem nem akart megismerkedni, mert mint fiatalember kommunista volt és minthogy nagyon megszerette Sharif-et, félt hogy az arisztokrata anyja kiábrándító lesz. Angliában, Sharif lakásán találkoztunk, és alig beszélgettünk pár szót rácsapott az asztalra "a mindenitt!! ő színvak!" Az saját fekete bőrére célzott... barátok maradtunk a haláláig.

Még a Bapak titkárságáról szeretnék kérdezni: Pak Szudarto, Prio Hartono és a többiekről...

Szudarto egy nagyon erőteljes valaki volt. Nagyon sok tanácsot adott a tagoknak, úgyhogy voltak akik inkább hozzá mentek mint Bapakhoz, pedig ez nem volt helyes. Tudok egy tagot, például, aki Portugáliában él: ő amikor eljöttünk Indonéziából, nem Bapaknak a képét hozta magával, hanem Szudartonak a képét. Lakásában feltette díszhelyre, de aztán sajnos nem is egész jól végezte, a Szubudot otthagyta...

Mit tudott ez a Pak Szudarto?

Szudarto jól tudott tanácsot adni, ez biztos. Csilandakban volt háza és sokan mentek hozzá beszélgetni. Főleg férfiak. Jó tanácsokat adott, de némelyik ember aztán valahogy túlságosan rászokott. Pedig Szudarto szerény, kedves ember volt.

Ennek nagyon nagy veszélye van a Szubudban! Az ember könnyen lehet guru.

Ez persze nem helyes. Guru csak ott fent van. Ha valaki azt hiszi, hogy ő tanácsadó, az már nem egészen jó...

De azért van olyan dolog, hogy jó tanács...

Na jó, arról beszélni, amit átéltünk, azt persze kell is. Különben miért kellene ötven éve a Szubudban lennem? - ha valamit kérdeznek tőlem... és ha tapasztalatból tudom a választ, kell hogy elmondjam, hogy tudják a tagok, milyen az eredmény ötven év latihán után... Ha nem lenne semmi, az szomorú volna...

És Ibu Rahayu-val mennyire van jóban?

Ibu Rahayuval? Nagyon jóban vagyok! Ahányszor ott vagyok, mindig nála lakom... Ő Bapak képviselője - és ezzel azt hiszem minden meg van mondva! Az Ő beszédei nagyon hatásosak. Sok természetfeletti élménye is volt. Szerényen, de mindenről mesél.

Mekkora teher a számára, hogy sok szubudos tőle vár útmutatást ?

Néha sok neki...

Neki is volt valami misztikus élménye, amiután ő lett a Bapak folytatója?

Igen, volt több is...

Talán most is vannak?

Ezt nem tudom! De gondolom biztosan...

De beszél róla?

Mindenről beszél. Nagyon szépen beszél - a segítőkhöz, a csoportokhoz - sokat lehet tőle tanulni...
   Nagyon fontos, hogy a Szubud tagok hallgassák meg vagy olvassák Bapak és Ibu beszédeit. Nagyon sokat kapunk ezekből!

A könyvében azt írja hogy már az első latihán után úgy érezte hogy ez valami óriási nagy dolog, amit már nem fog abbahagyni soha. Azóta soha nem volt kétsége? Ha volt, hogyan küzdötte le?

Nem helyesen idézed amit a könyvemben mondok a megnyitásommal kapcsolatban. Én azt írtam: "Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, de bizonyos voltam benne, hogy bármi történik, ezt (a latihánt) folytatni fogom".
   Ezt úgy tudom megmagyarázni, hogy egy eddig nem ismert belső békét éreztem, ami egy gyönyörű érzés volt. Ehhez hozzájárult, hogy azt mondták nekem a megnyitásom után, hogy Bapak azt mondja: "Legyetek szorgalmasak a latihán gyakorlásában és akkor minden megadatik nektek."
   Be diligent with your exercises and everything will be given you.
   "Minden" az sok. Ez volt ami arra késztetett, hogy még Irak-ban is, (mint tapasztalatlan uj Szubud tag) ahol 5 évet töltöttem, és ahol nem volt más Szubud tag, mindég feljegyeztem magamnak a latihán napokat. Az utolsó évben - örömömre - egy diplomata feleségének át tudtam adni a kapcsolatot és együtt tudtunk latihánozni.
   Kétségem soha nem volt, mert közben Bapak maggyarázó előadásait is tudtam olvasni, és minden évben - az iraki forró nyarat elkerülendő - férjem visszaküldött Europába, amikor mindég elmentem Coombe Springsbe és többszemélyes latihánokban vettem részt.

Ki volt a megnyításánál?

Az én megnyitásomnál csak egyvalaki volt - akkori nagyon jó segítő - Mariam Kibble. Tudnillik, én azért mentem oda [Coombe Springsbe], mert meg akartam tudni, hogy a fiam mibe keveredett bele. Ő mindig azt mondta nekem: "Mama, ezt nem tudom megmagyarázni, neked oda kell menni." A fiammal mindig nagyon jóban voltunk, szerencsére, mindent megbeszéltünk, szóval, elmentem oda. És ott három női segítő ült körülöttem...

Ki volt az a három?

June Sawrey-Cookson, Margaret Wichmann és a harmadik neve most nem jut eszembe - szóval három jó segítő volt. És Margaret Wichmann csukott szemmel ült ott, és gondoltam: "miért ül így csukott szemmel?" a többiek pedig sokmindent kérdeztek tőlem. Csodálatos módon, amiket én mondtam, az egész furcsa volt nekem. Például kérdeztek a vallásomról, mondtam, hogy nagyon szeretem a katolikus vallást, de tulajdonképpen mindig ugyanaz és nincs az az érzésem, hogy eredményt hoz... Szóval ilyesmiket mondtam - csodálkoztam magamon is, hogy miket mondok. Egyszerre csak Margaret Wichmann kinyitotta a szemét és - nagyon aranyos mosolya volt - rám mosolygott, bólintott a többieknek és kiment. És akkor azt mondták, ha meg akarom kapni ezt a kontaktust, hát megkaphatom. Ez az, amit a fiam kapott? kérdeztem. Igen! Na hát akkor mennjünk, mondtam! És akkor Mariam Kibble volt ott egyedül mint segítő az én megnyitásomnál. És semmi különöset nem éreztem, de olyan belső béke jött rám, hogy mikor abbahagytam, akkor az volt az érzésem, hogy ezt örökre kell csinálni. Olyan belső békét éreztem! És utána azt mondták nekem, hogy Bapak azt mondja, hogy "légy szorgalmas a latihánnal, mert akkor minden megadatik neked". Mondtam, "a minden az sok! Érdemes megpróbálni!" És ez az ami tulajdonképpen soha nem hagyott el engem, hála Istennek, mert ötven év latihán után mondhatom, tudom, hogy Bapak mit értett azalatt hogy akkor "minden" megadatik. Mert nekem van egy olyan belső békém, amit semmi nem tud megingatni. Ami egy nagyon nagy dolog... Ez nekem igazán minden... Szóval, ezt tudom mondani és ezt tudom a Szubud tagoknak ajánlani, hogy bármit csinálnak, ne hagyják el a latihánt! Olyan ez mint egy virág, amit öntözni kell... mert ha nem öntözik, akkor elhervad. Ezt tudom ajánlani...

Mit tud tanácsolni olyan Subud testvéreknek, akik a megnyitásuk közben nem éreznek semmit, de még utána is úgymond késik a bizonyossag?

Olyan testvéreknek, akik megnyitásuk alatt nem éreznek semmit, nem tudok más tanácsot adni, minthogy megvizsgálod a körülményeket. Volt e egy résztvevő segítő a megnyitáson akinek a latihánja esetleg zavaró volt és lekötötte az uj tag figyelmét?
   Ezért fontos a megnyitás előtt, hogy a segítők olyan latihánt "kérjenek" ami nem zavarja a megnyitandó tagot - és a segítő ne az óra szerint időzítse a latihánt, hanem a megnyitandó tag szerint, - vagyis, a saját megkapása szerint.
   Ha egy tag nem érzi a latihánt, mondhatjuk neki, hogy az Istentől mindég lehet kérni - és a lejobb mód névvel kérni, tehát ha Annának hívnak akkor mondhatod: Istenem, kérem, segítsd Annát. (Please God help Anna) Ez mindannyiunkra vonatkozik - amikor van egy kérésünk.

És mi lett utána ezzel a Mariam Kibble-lel, aki ott volt a megnyításán? Találkozott vele a későbbiekben?

Kérlek, ő még mindég él! Csilandakban él, már hosszú évek óta. Nagyon öreg: ő most már kilencvenhat éves. Amikor utoljára voltam Indonéziában, akkor is elmentem hozzá... Azelőtt nagyon sokat sétált és úszott - nyolcvan fölött is mindég járt az uszodába - nagyon egészséges volt, de most már csak egy kicsit sétál még... már nagyon öreg, de aranyos.

Jól tudom, hogy Margaret Wichmann volt az első, akinek Bapak változtatta meg a nevét ?

Ezt nem tudom, lehetséges... Mariama (Margaret) Wichmann Angliában élt és ő volt tulajdonképpen Bapak képviselője ott. Mert Bapakot jobban ismerte mint mindenki más... úgyhogy nagy segítség volt. Nekem rengeteget segített, amikor egyedül mentem vissza Portugáliába, nem volt ott senki Szubudban, csak lassan csatlakoztak az emberek, mindég őt hívtam telefonon megkérdezni, na most mit csináljak - sokat segített.

Neki is nehéz élete volt: mi volt a története?

Ő zsidó származású volt, és amikor jött Hitler Németországban, akkor ment ki Angliába. Ez persze nagyon jó elhatározás volt, mert ott szabadon volt és aztán ott találkozott Bapakkal. Később elment Indonéziába és ott élt egészen a haláláig.

Subudban az ember sokat változik. Meg tudná mondani, hogy ennek a változásnak mik voltak Önnél a fő stácioi? Volt e valaha krizisben? Mit tud tanácsolni a mostani testvéreknek akik hasonló fejlődési problémákkal küszködnek?

Fontos a megnyitandó tagnak már a megnyitás előtt elmondani, hogy a latihan fejlődésének három foka van:
   1 FELÉBREDÉS
   2 ELŐKÉSZŰLÉS (ami lehet némelyeknek egy nehéz tisztulási időszak amikor szükségük van segítségre)
   3 TUDATOSSÁG - MEGÉRTÉS.
   Persze hogy én is estem át krízisen, amit azonban nagyrészt a férjem (az anyjától örökölt) iszákossága okozott - és ugyanakkor kisérteties megnyilvánulások is voltak a házunkban - Rendszerint akkor latihánoztam ha egyedül voltam otthon és olyankor erős ütés volt a fejem felett a menyezeten. Mindjárt felszaladtam a padlásra de semmit sem találtam. Volt sok egyébb megnyilatkozás és mindez fejfájást és álmatlanságot okozott. Ez ellen úgy védekeztem, hogy elköltöztem egy ismerősöm kis kerti házába k.b 30 km.-re az otthonunktól. Bapakot olvastam és latihánoztam - azonnal rendbe jöttem és jól aludtam.
   István fiam elintézte, és a férjem hozzájárult, hogy először életemen Indonéziába menjek, ahol 4 hónapig voltam. (Boldogan!) Ott, az első két latihánban minden krizist kiadtam magamból.
   Nehéz általános tanácsot adni krízisben lévő testvéreknek, mert minden krízis és minden tag más! A segítőknek teszteléssel kell eldönteni, hogy mire van szükség. Csak azt lehet tanácsolni a tagoknak, hogy kérjenek segítséget a segítőktől! Olvassák Bapakot! és fogadják el azt, hogy minthogy megkapták a latihánt - minden ami velük történik - bármilyen nehéz! az az ő javukra van. És ha kitartanak a latihán mellett hamar rendbe is jönnek. Az én zapasztalatom, hogy egész Szubud életünkben nagyon fontos az ELFOGADÁS és a TÜRELEM.

Sok megpróbáltatáson keresztül kellett mennie az életben: van e különbség abban hogyan élte meg a tragédiákat akkor és hogyan viszonyul a nehézségekhez most?

Hogyne, van különbség. De én annyiból szerencsés voltam, hogy együtt voltam apósomékkal: köztünk olyan harmónia volt, hogy az tulajdonképpen mindenen átsegített. Fogságban voltunk Németországban, a háború után nincstelenek voltunk, de ez a harmónia közöttünk, ez mindenben támasz volt. Szerencsére soha nem választottak el minket, együtt voltunk fogságban, együt voltunk száműzetésben...

A hétköznapi életre vonatkozó döntésekben mennyire szokta használni a tesztelést? Ha azt kell eldönteni példáúl hogy utazzon-e valahova, vegyen-e valamit: mi az amit tesztelni lehet és mikor van az hogy magától kell tudja az ember, hogy mi a jó és mi nem?

Én általában nem szoktam használni tesztelést saját dolgaimmal kapcsolatban. Nagyon ritkán fordul elő hogyha vagy nagyon fáradt vagyok vagy gyorsan kell dönteni valamivel kapcsolatban. Mi magunk kell hogy érezzük ezt. Ha kitartóan latihánozunk meg fogjuk tudni érezni, felismerni, hogy mi a helyes megoldás - és nincs szükség tesztelésre.
   Van egy testvérünk aki mindent folyton tesztel. Ez nem helyes, mert . már nem is próbálja magában érezni. Nekünk pedig arra kell törekednünk, hogy megérezzük azt amire szükségünk van. Például mostanában sokszor kell nekem Magyarországon kérdésekre válszolni interjukon stb. és nem is gondolok rá előre, nem készülök fel. Csodálatos, hogy ilyenkor mindig azt mondom amit kell, és ami talán hatásos.
   Nem lehet előre megmondani, hogy (ahogy Te kérdezed) "mi az amit tesztelni lehet" vagy "mikor kell magától tudni az embernek hogy mi jó és mi nem". Nekünk magunknak kell megítélni, hogy mikor - mit teszteljünk. Ha jól emlékszem az egyetlen dolog amiről Bapak kifejezetten azt mondta, hogy ne teszteljük, ha élettárs megválasztásáról van szó.
   (Emlékszem egy esetre amikor valaki kérte, hogy teszteljek vele, hogy egy bizonyos férfit válasszon e meg élettársának. Annyira kérte, hogy megteszteltem vele: ő azt kapta, hogy nagyszerű lesz - én viszont azt kaptam, hogy nagyon rossz lenne. Persze a saját tesztelése után cselekedett és a házasság nagyon szerencsétlen volt - hamarosan el is váltak... Most is még említi, hogy bárcsak az én tesztelésemet követte volna...)

Mennyire fontos a szubudosok számára a vallásgyakorlat? Mennyire fontos ez a Ön szamára?

Ezt a kérdést sem lehet röviden megválaszolni! Ezt Bapak többször megválaszolta - arra emlékszem egész világosan, hogy amikor Bartók Éva (Ilaina) kislányát kereszteltük (én vagyok a keresztanyja), Ilaina mondta, hogy Ő nem akarta megkeresztelni Deanát, mert Szubud-csoda volt az ő születése (ez is le van írva a könyvemben) és ezért neki másra nincs szüksége. De Bapak azt mondta, hogy igenis szükséges Deana keresztelése, mert kell, hogy egy felekezethez tartozzon, minthogy majd iskolába fog járni, stb.
   Minthogy Szubud nem egy vallás, tehát nem pótolja a vallást. A latihán mellett nekem főleg fontos az ima. Ugy a katolikus, mint a muzulmán ima: mindkettőt gyakorlom. Nem az én választásom volt a muzulmán vallás. Ez olyan fokon lett az Istentől belém ültetve, hogy el kellett fogadnom. T.i. Iraqban ahányszor hallottam a Koránt mindig utána el tudtam mondani egy egész részt, anélkül, hogy tudtam volna arabul, vagy értettem volna az értelmét! Elmondtam ezt az iraki barátnőimnek, hogy magyarázzák meg mit mondok. Őket ez annyira meghatotta, hogy arab ruhába öltöztetve elvittek a mecsetekbe...stb. Ez pontosan le van írva a könyvem második kötetében.

Sokan kérdezik: ha a Szubud latihán direkt kapcsolatot teremt az Istennel, minek kell még vallásgyakorlat?

Ezt Bapak nagyon szépen megmagyarázta. Ő azt mondta: mi itt élünk a világon, tagok vagyunk mindenféle közösségekben, egymással érintkezésben, tehát részt kell venni ezekben a dolgokban. Tehát, akinek vallása van, az jó, az nagyon helyes. Az kell ahhoz, hogy ezen a világon együtt tudjon élni a többi emberrel. Ezt ő nagyon alátámasztotta és azt mondta, hogy tulajdonképpen mindenkinek kell, hogy vallása legyen.

És Bapak maga járt mecsetbe rendszeresen?

Azt nem tudom megmondani: Tudom, hogy ment mecsetbe, de hogy rendszeresen-e, azt nem tudom...

Vannak olyan subudosok akiknek nehezére esik összeegyeztetni a Subudot és a vallást (példáúl a kereszténységet). Hogyan látja a vallás és a Subud viszonyát? Hogy definiálja a saját vallást?

Ez is olyan kérdés amit tulajdonképpen mindenkinek egyénileg kell megítélni. Ami az egyiknek helyes, lehet a másiknak nem elfogadható. Itt megint a latihán kitartó gyakorlása fogja megmutatni a helyes utat és az egymás megértését. Ezt én sokszor tapasztalom.
   A vallás és a Szubud gyakorlata teljesen más. Ez, azt hiszem, elég világos. A vallást egy megszabott módon kell gyakorolni, az imák elő vannak írva. Meg van mondva, hogy mit és hogyan kell hinnünk. Úgy a katolikus mint a muzulmán vallásban - és a többi vallásban is. Szubudban nincs előírt ima nincs Biblia vagy Korán. Semmi sem kötelező - minden rád van bízva, mert ha latihánt szorgalmasan gyakorolod, akkor idővel megkapod azt amire szükséged van. Persze nagy segítség ha Bapak beszédeit olvasod - ami csak tanács és nagyszerű magyarázat.
   Nekem szerencsére nincs mindezzel problémám. Példa erre a katolikus gyülekezetben az én válaszomra a reakció: sok Irakkal kapcsolatos kérdés után azt kérték, ezekután mondjam meg, hogy katolikus vagyok, vagy muzulmán. Azt mondtam, könnyű ezt megválaszolni: én egy katolikus muzulmán vagyok! Erre az egész katolikus kongregáció felállt és lelkesen tapsolt...!
   Az én katolikus pap gyóntatóm teljesen elfogadta az én helyzetemet amikor 1958-ban Szubud tag lettem - amikor elmondtam neki a Coombe Springs-i megnyitásomat, azt mondta "legszívesebben én is oda mennék"!! Az én tapasztalatom, hogy ha latihánozunk jobban megértjük a vallásunkat - mi jön az Istentől és mi az amit az emberek tettek hozzá. Ez nem kutatásból ered, hanem spontán megértésből, megkapásból.
   Van olyan katolikus pap aki elítéli Szubudot mert nem működik Krisztuson keresztül. Persze nem olvasta azt a könyvet amelyben összegyüjtötték Bapak mondásait Krisztusról - "The Light of Christ".

Mégiscsak mennyiben különbözik a vallás és a Szubud gyakorlata?

Itt elmondom az én tapasztalatomat: mint uj Szubud tag azt gondoltam, hogy ha áldozni megyek kell, hogy érezzem a latihánt. Ahányszor áldozni mentem, vártam hogy érezzem a latihánt - de semmit sem éreztem. Mikor feladtam ezt a várakozást és mentem áldozni, olyan erősen éreztem a latihánt, hogy el kellett takarnom a boldogságtól ragyogó arcomat.

[ Hálás köszönetet mondunk Szekeres Ferencnek a videofelvételek elkészítéséért, Bern Andreának és Dalnoki Fanninak a szerkesztési munkálatokért.
Az intejút Leonasz Alex készítette és Takács Levente publikálta az interneten. ]