Sharif Horthy: Bapakról
Ismét eljött a június, és nemsokára Bapak születésnapját ünneplik sok Subud csoportban. Évről évre mind több olyan ember vesz részt ezeken az összejöveteleken, aki sohasem találkozott Bapakkal, és néhányukban felmerülhet egy-két kérdés.
Csodálkozhatnak azon a tiszteleten és nagyrabecsülésen, amellyel mindenki beszél róla, aki ismerte őt. Mivel egyértelműen kijelentetett, hogy a Subudban nem egy ember tanítását követjük, hanem Isten hatalma által tanulunk, így az emberek tudni szeretnék, hogy nekik személyesen mit jelent Bapak. Vajon készpénznek vehetik-e azt a sok csodálatos történetet, melyeket az emberek a vele kapcsolatos tapasztalataikról mesélnek? Úgy érezhetik, hogy igen, de ez felvet egy másik kérdést: hogyha a Bapakkal való személyes kapcsolat ilyen fontos tényező volt barátaik belső fejlődésében, akkor ez nem jelenti-e azt, hogy az ő saját belső útjuk eleve korlátozva van azáltal, hogy ők többé már nem találkozhatnak vele személyesen.
Ezek indokolt kérdések, így én most abban a reményben osztom meg Veletek néhány tapasztalatomat, hogy segíthetnek a válasz megtalálásában. Kérlek azonban, hogy ne feledjétek, ezek csupán az én tapasztalataim; ha hamisan csengenek, vagy furcsának tűnnek, akkor ne vegyétek figyelembe, bízzatok inkább a saját megérzéseitekben.
Bizonyára hallottatok már a "fizikai Bapakról" beszélni, és kíváncsiak voltatok, hogy mit értenek ez alatt. Ez egy olyan jelenséghez köthető, amelyet sokan közülünk, akik ismertük Bapakot, tapasztaltunk: valójában úgy tűnt, hogy két Bapak van. Az egyik, akit látsz (a fizikai Bapak), és a másik, akit (legalábbis én) nem, és akit mi "másik Bapaknak" hívtunk. Elmondom, mi volt az én tapasztalatom erről.
1959-ben találkoztam először Bapakkal, amikor Coombe Springsbe érkezett, röviddel az első Szubud világkongresszus előtt. Csoportosan várakoztunk rá a Coombe-i főépület előcsarnokában, és én éppen akkor sétáltam ki a bejárati ajtó elé, mikor az autók megérkeztek a reptérről. Gyorsan megpróbáltam visszamenni az épületbe – ott kellett volna ugyanis lennünk –, de elkéstem vele. A fal mellé szorultam a szűk előszobában, ahol Bapak áthaladt, igen közel hozzám. Ahogy elment mellettem, furcsamód azt éreztem, mintha nem lenne ott senki.
Bocsássatok meg, de nem könnyű ezt érzékeltetni. Rendszerint ha valaki nagyon közel megy el melletted, érzel egyfajta kisugárzást, ami az illetőből árad. Híres és fontos embereknél ez a hatás néha erősebb. De Bapak esetében nem volt semmi. Úgy éreztem, mintha Bapak teste is csupán ruha volna, vagy mintha csupán egy képernyő lett volna, ami valamilyen más valóságot takar.
Ez a furcsa benyomás még erősödött is pár héttel később, mikor egy barátom, egy színész, egy eladásra szánt fotókkal borított falhoz vezetett. A képeken, melyeket két tehetséges fényképész készített, akik a látogatást fotózták, főleg Bapak és kísérete volt látható. Idesüss, mondta izgatottan Bapak egyik, majd másik képére mutatva. Látod? Itt Bapak úgy néz ki, mint egy közel százéves aggastyán, aki megpróbál egyenesen állni, és magára erőltetni egy mosolyt. Itt pedig egy férfi, élete delén, késő harmincas éveiben, aki sugárzik az energiától. Mr. Bennett nagyon termetes ember, sokkal nagyobb, mint Bapak, ugye? Mégis, hogy lehet az, hogy itt egymás mellett állnak, és Bapak látszik nagyobbnak? Tovább folytatva elmagyarázta, hogy minden színész álma, hogy ilyenfajta fizikai átalakulásra legyen képes, "de Bapak előtt még senkit sem láttam, aki meg is csinálta volna."
Ez igen szemléletes volt. Később én is észrevettem ezt a változékonyságot Bapak jelenlétében, mely nem csak mozgására és megjelenésére terjedt ki, hanem egész lényére. Olyan fokú szabadsággal rendelkezett, amit soha senki másnál nem láttam, legkevésbé pedig azoknál a "nagy menőknél", akikkel találkoztam. Azt is elmondhatom, hogy ő volt a legnyugodtabb személy, akit valaha láttam.
Ahogy teltek az évek, életem – hasonlóan néhány Coombe-beli barátoméhoz – fokozatosan egyre közelebbi pályára állt Bapak körül. Mindegyikünknek sajátságos pályája volt – ott volt Varindra Vittachi, aki tüzes és látványos Halley üstökösként tűnt fel Cilandakban egy-két napra, mielőtt újra eltűnt volna a semmiben. Én közeli pályára kerültem, mint Bapak tolmácsa, részmunkaidős titkára, és mint egyfajta botcsinálta inas. Hozzászoktam a "fizikai Bapakhoz", megszoktam bölcsességét, humorát és végtelen kedvességét, de mindig megmaradt egy bizonyos távolság közöttünk, a "másik Bapakkal" kapcsolatos állandó elővigyázatosságom következtében.
Nem gondolom, hogy az én tapasztalataim túlságosan különböznének azokétól a barátaimétól, akik a Wisma Subudon belüli világunkat alkották. A vonzerő, mely ott tartott bennünket, a másik Bapakból jött, aki a látható Bapak mögött állt. És ki volt ez? Sosem tudtam a "másik Bapakra" úgy gondolni, mint egy személyre, sokkal inkább, mint egy másik világra nyíló ablakra. A "fizikai Bapak" olyan volt, mint egy függöny, ami ezt az ablakot kevésbé nyugtalanítóvá tette, hogy minket, közönséges embereket se riaszthasson el.
Még így is eléggé nyugtalanító volt. Néha az volt zavaró, hogy Bapak mellett ülve éreztem a piszkot saját magamban, ami "olyan volt, mint egy hányás, amelyet nem merek kiadni magamból" – hogy Varindra plasztikus hasonlatát használjam. Más alkalmakkor, amikor bementem a szobába, ahol Bapak tartózkodott, úgy éreztem, mintha a világegyetem középpontjához, az abszolút biztonság és a teljes béke helyéhez kerültem volna közel. Megint máskor, megérezve Bapak érintését a karomon, a szeretet érzése, mint egy arany lávafolyam, áradt szét a testemben.
Itt van hát számotokra a tisztelet és nagyrabecsülés forrása, melyet a hangunkban észlelhettek, mikor Bapakról beszélünk, és ami bennünk spontán és ellenállhatatlan módon jött létre. A "fizikai Bapak" sohasem bátorított ilyesmire, sokkal inkább eltűrte, mint afféle elkerülhetetlen kellemetlenséget. Ő a saját részéről mindig megpróbált hétköznapinak tűnni, és nyugtatóan hatni az emberekre.
Úgy gondolom, megértettem egy pici részt abból – éretlenségemnek megfelelően – hogy mit jelent, amikor Isten kiválaszt valakit hírvivőjének. Ennek a személynek csaknem mindent fel kell adnia saját magából, hogy alkalmassá váljék valami végtelenül nagyobb dolog közvetítésére.
Végezetül tehát számomra a "másik Bapak", és ahonnét a latihán jön: egy és ugyanaz.
