Az előadás videófelvétele az eredeti weboldalon.

A Subud-tapasztalat: gyakorlat a léleknek

Horthy István Sharif előadása a "Vidd hírét a léleknek!" konferencián 2015. X. 17.

Azzal a céllal szeretném elmesélni Önöknek az életem bizonyos eseményeit, hogy egyfajta esettanulmányként szolgáljanak az emberi lélekről szóló beszélgetéshez. Nem vagyok akadémikus. Számomra a spirituális élet nem elméleti kérdés, hanem tapasztalati út. Ez nem jelenti azt, hogy ésszel nem felfogható, de a mentális megértés és a megtapasztalás két különböző és nem összekeverendő dolog.

Azt próbálom tehát itt bemutatni, hogy az emberi létezés minden alkotóelemében van egy spirituális dimenzió. Ebben a dimenzióban tapasztaljuk meg a lelkünkhöz való kapcsolódást, és azoknak a minőségeknek a skáláját, ami az istenihez vezet. Meg fogom próbálni meggyőzni Önöket, hogy mindez valóságos és fontos nekünk, embereknek.

Engedjék meg, hogy egy rövid, de lényeges kitérőt tegyek a valóság természetéhez. A modern világban azt szoktuk meg, hogy ha valamit nem lehet tudományosan leírni, akkor az nem is létezik. Ez ahhoz az elképzeléshez vezet, hogy a valóságnak mindig leképezhetőnek kell lennie az atomrészecskék és mezők kölcsönhatására. Ezzel a szemlélettel az a probléma, hogy e szerint az emberi élet sem valóságos. Lássunk példának egy futballmérkőzést. Ha az egyetlen dolog, ami a játékból valóságos, a szubatomikus részecskék és mezők kölcsönhatása, akkor a játékosok, a játékszabályok, és minden, ami a mérkőzést emberi tapasztalássá teszi, eltűnik. "Értelmetlenné" válik.

A probléma a "van" szó használatával van. A tudományt a dolgok összetétele foglalkoztatja, hogy mi miből "van", és ezt összekeverjük azzal a "vannal", ami a megtapasztalásról szól. Hasonlítsuk össze azt a mondatot, hogy "az anyám boldog", azzal, hogy "az anyám oxigénből, szénből és hidrogénből stb. áll".

Szeretném kihangsúlyozni, hogy az emberi világban "az anyám boldog" vagy "az anyám szomorú" kijelentések valami fontos és valóságos dologra vonatkoznak, bár nem tekinthetők tudományosnak. Más szóval, míg a világ tudományos magyarázata teljesen érvényes, de nem teljes. A fizikának nincs monopóliuma a világegyetem működésének magyarázatában.

Mindezek ellenére, két olyan alapvető tudományos elv létezik, amelyet nagyon hasznosnak tartok a spirituális élet megvitatásakor, és amihez meg is próbálom tartani magam. Az első a bizonyíték szükségessége: a spirituális megértés tapasztalaton kell, hogy alapuljon. A második, hogy jól gondoljuk meg, mielőtt feltételezünk valamit.

Elöljáróban annyit az életemről, hogy Budapesten születtem 1941 elején. Mint ahogy legtöbben tudják, a nagyapám volt a kormányzó, és a nácik velem és anyámmal együtt a második világháború vége előtt kilenc hónappal elhurcolták és bebörtönözték Németországban. Ekkor három és fél éves voltam. A háborús évekről Magyarországon és Németországban nagyon élénk emlékeket őrzök. A háború után nem térhettünk vissza Magyarországra, ezért Németországban, Portugáliában, majd később Angliában jártam iskolába. Fizikát tanultam, majd építőmérnök lettem.

Az első élmény, ami ráébresztett az életem spirituális dimenziójára, csak úgy a semmiből bukkant elő. Akkoriban kilenc éves lehettem, és Portugáliában éltem a családommal. Egy fárasztó nap délutánján épp hazafelé bandukoltam az iskolából és az utam egy, a házunktól nem messze található parkon vezetett keresztül. Hirtelen felébredtem. Egy intenzív energia áradt szét a fejem búbjától az egész testemben. Az érzékelésem felfokozódott, hirtelen mindennek erősen tudatában voltam, ami körülvett: a fények, a virágok elképesztő szépsége, a fű, a nap, a kék ég és a fák. Teljes jelenlétet éreztem. Fiatal koromban nagyon élveztem a mozit, és ebben a pillanatban úgy érereztem mintha átléptem volna egy fekete-fehér világból egy Technicolor vagy színesfilm-világba. Az első csodálatos pillanatot követően, amikor az idő megállni látszott, az egész addigi életem is tudatosodott bennem. Legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy az első magyar otthonunkkal kapcsolatos legkorábbi emlékeimben - amikor 2-3 éves lehettem - az éberségem ugyanolyan volt, mint amit abban a pillanatban, kilenc évesen tapasztaltam.

Arra gondoltam, hogy: "Ha kisgyerekkoromban ez volt a normális állapotom, akkor mi történt azóta, jobban mondva hol voltam én azelőtt, hogy ez a "felébredés" megtörtént? Rájöttem, hogy az idők során elvesztettem valamit, ami azelőtt lehetővé tette számomra, hogy ebben a gyönyörű, "Technicolor" világban éljek. Ennek eredményeképpen régóta egy sivár fekete-fehér életet éltem. Ez a felismerés erőteljes veszteség és szomorúság érzéssel töltött el.

A "Technicolor" éberségem nem tartott sokáig, de nagyon mély benyomást tett rám. Tudtam, hogy a világosságnak az a múló pillanata, amit ott megtapasztaltam, az élet legjava, a veleje, és semmi sem lehet fontosabb számomra, mint megtalálni az utat abba a más állapotba, és ha lehet, akkor folyamatosan benne is élni.

De hogyan találhatok vissza ebbe az intenzív éberségi állapotba? A válasz keresése hosszadalmas kutatást vont maga után, ami az egész általános- és középiskolai éveimet magában foglalta. Az iskola és a vizsgák szokásos túlélésével párhuzamosan rengeteg filozófiai, vallási, és ezoterikus irodalmat olvastam. Hamar rájöttem, hogy ami után kutatok, az egy másfajta, magasabb tudatosság lehetősége, és hogy vannak különböző spirituális utak és technikák, melyeknek ez a célja. Fiatalos lelkesedésemben sok energiát fordítottam a néhány legígéretesebbnek tűnő módszer kipróbálására, de nem igazán működtek. Végül kénytelen-kelletlen be kellett vallanom magamnak, hogy akaratom erőfeszítései nem a megfelelő irányba visznek. Mindegyik ahhoz a fekete-fehér világhoz tartozott, amely fogva tartott, és nem ahhoz a tündöklő Technicolor élményhez, amit kilenc évesen megízlelhettem.

Kutatásaim végül mégis meghozták gyümölcsüket, de teljesen váratlan módon. 17 éves koromban, egy London közelében, Coombe Springsben működő, George Gurdjieff tanításait tanulmányozó csoporthoz csatlakoztam, és ezen keresztül megismertem egy Subud nevű spirituális gyakorlatot, amiről addig még sosem hallottam. Nem kívánt semmiféle erőfeszítést, egyszerűen csak megadást, egy olyan hatalomnak vagy erőnek, amit egyik ember átadhat a másiknak. Semmit nem kellett tanulni, nem voltak tanítások, vagy hitrendszer. Azért vonzott, mert senki nem tudta, hogy hogy működik, de úgy látszott, hogy akik kipróbálták, meggyőző és valóságos megtapasztalásokat éltek át.

Amint mondtam, nem volt tanító és megtanulandó tanítás. Akiktől én megkaptam a spirituális kontaktust, ők maguk is csak kilenc hónappal azelőtt kapták meg az alapítótól, Bapak Muhammad Subuhtól, amikor John G. Bennett meghívására Indonéziából Angliába látogatott. Bennett volt a Gurdjieff-csoport tanítója. Mire én odaérkeztem, Bapak Subuh és Bennett világkörüli útra indultak, hogy végiglátogassák a főleg Gurdjieff-követőkből álló csoportokat, akik nagyon élénk érdeklődést mutattak az új megközelítés iránt.

Azt mondták nekem, hogy Subudban egyszerűen a megadást gyakoroljuk, és kapcsolatba kerülünk a Nagy Életerővel, amely az egész univerzumot és minden teremtményt betölt. Voltak olyanok - mint később megtudtam, Bapak Subuh maga is - akik ezt az erőt az Isten hatalmának tekintették. Egyértelmű volt, hogy nem csupán valami természeti erőről van szó, hanem inkább egy olyan nagyszabású intelligenciáról, amely képes arra, hogy az egyént, bensőjéből fakadóan, saját útján vezesse. Azonban a Gurdjieff-követők között sokan nem voltak vallásosak és szívesebben kerülték a vallásos terminológiát.

Úgy magyarázták, hogy abból tudhatjuk, hogy megkaptuk ezt a kontaktust, hogy egy bizonyos spontán fizikai mozgást érzékelünk, ami nem az akaratunkból fakad. Ekkor amennyire csak lehet, megpróbáljuk teljesen megadni magunkat, és követni ezt a mozdulatot, miközben a tudatunkkal érzékeljük, ami történik. A Subud gyakorlat azt jelenti, hogy hetente kétszer-háromszor fél órára visszatérünk ehhez a megadáshoz, és hagyjuk, hogy ez a belső vezettetés irányítsa lényünket.

Úgy mondták, hogy ez a heti pár alkalom elegendő ahhoz, hogy elindítson egy belső tisztulási és fejlődési folyamatot. A tréninget egyszerűen "gyakorlatnak' nevezték, de manapság inkább az azonos jelentésű indonéz "latihán" szót használjuk, mivel a gyakorlat szó általában valamilyen megtanulandó tevékenységre vonatkozik, ami félreérthető.

Eldöntöttem, hogy szeretném megkapni a kontaktust, és arra kértek, hogy várjak egy hetet, hogy úgymond akklimatizálódjak. Ez alatt az idő alatt Coombe Springs-ben tartózkodtam, és mindig hallottam a latihán hangjait, amit egy nagy épületben gyakoroltak, amit a csoport a Gurdjieffi enneagramm-szimbólum szerint épített. Mindig jó zajos volt, az emberek kiabáltak, énekeltek, állathangokat adtak ki, vagy csak futkostak, ugráltak, táncoltak. Teljesen más volt, mint a nagy koncentrációt és fegyelmet igénylő Gurdjieff-munka. A szívem mélyén valami azt súgta, hogy ilyennek kell lennie annak, amit keresek: meglehetősen robbanékonynak. Nem lehetett valami visszafogott, udvarias dolog, ahol intellektuális magyarázatokat kell hallgatni.

Végül eljött a beavatásom napja, amit Subudban "megnyitásnak" nevezünk. Két vagy három másik ember is várt. Megkérték, hogy vegyünk le mindent, ami a szabad mozgásban akadályozhat: szemüveget, karórát, aprópénzt a zsebekből, ilyesmit. Egy nagy, szőnyeggel borított teremben voltunk. Azt kérték, hogy álljunk fel, csukjuk be a szemünket, adjuk meg magunkat, kövessük, ami történik, de ne próbáljunk semmit csinálni vagy gondolni; csak engedjük el magunkat.

Számomra ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy hangzik. Fiatalemberként nagyon is a fejemben éltem, és amikor egy ilyen embert arra kérnek, hogy ne gondolkodjon vagy engedje el magát, akkor még sokkal inkább gondolkozik. Ez ment a fejemben: "Hogy engedjem el magam? Hogy ne gondolkozzak?" Egyre frusztráltabb lettem.

Csak álltam ott csukott szemmel, és ezalatt egy nagyobb csoport bejött a terembe és elkezdték a latihánt. Körülöttem mindenki énekelt, hangot adott ki, körbe-körbe rohangált és én arra gondoltam, hogy nekem ez nem fog menni, nem fog működni. Nem tudom elengedni magam. Miközben a fejemben ez a meddő nyugtalanság uralkodott, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a kezeim csak úgy maguktól lebegni kezdenek a plafon felé. Megijedtem, arra gondoltam: "Ez most mi?" A kezem abban a pillanatban visszaesett. De ahogy megint csak álltam ott, elkezdett felfelé lebegni, mintha valaki mozgatná helyettem. Elég furcsa volt. Minden alkalommal, amikor abbahagytam az aggódást, a kezem elindult fölfelé. Az első latihánomat ezzel töltöttem: ott álltam csukott szemmel és a kezem föl-le ment. Tudtam, hogy valami megmagyarázhatatlan történik, de nem volt világos, hogy bármi jelentősége vagy spirituális tartalma lenne.

A második latihánomban kaptam meg a bizonyítékot, amire szükségem volt. Ahogy elkezdődött, a testem pörögni kezdett, mint egy búgócsiga. Elég hevesen mozogtam, de közben teljesen tudatomnál voltam. Nem voltam transzban vagy semmi ilyesmiben; meg tudtam figyelni önmagam, és ha akartam volna, bármikor megállíthattam volna a történést. Körülbelül 10-15 perc múlva a pörgés leállt, és én a földön találtam magam, térdelő pozícióban. Ahogy ott térdeltem, hirtelen ráébredtem, hogy a királyi palotában vagyok Budapesten, gyerekkoromban, 2-3 évesen. Úgy éreztem, hogy tényleg ott voltam a lakásunkban, és ott volt anyám és a nevelőnő. Aztán észrevettem, hogy milyen eleven éberség állapotában vagyok. Ahogy erre rájöttem, egy hang jelent meg a fejemben, mintha egy gondolatot tettek volna oda: "Ez az, amit akartál?"

Ez volt az első alkalom, amikor tudatosodott bennem egy belső jelenlét, ami azóta ismerőssé vált az évek során. Belső jelenlétnek nevezem, mert semmiképpen nem külső forrásból fakadt, de az egómnak sem volt része. Inkább olyan érzés volt, mintha egy szuperintelligencia vigyázna rám, ami többet tud rólam, mint én magamról, és ami valójában egész életemben vezetett, anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna.

Több mint ötven éve gyakorlom ezt a spirituális tréninget, a Subud latihánt. Ez alatt az idő alatt közeli kapcsolatban álltam több ezer férfival és nővel, akik a világ különböző pontjain gyakorolják ugyanazt. Ma körülbelül 90 országban van Subud, beleértve Magyarországot is. Ezek az emberek mind máshogy reagálnak a kontaktus megkapására, és mégis, ha kitartanak a latihán gyakorlásában, a tapasztalataik érdemben nagyon hasonlóak.

Én szerencsés voltam abban az értelemben, hogy a megnyitásom után hamar képes voltam érezni a latihán mozgását, és a belső kapcsolat lelki hatását. Van, akinek ennél hosszabb ideig tart, amíg bizonyossággal átérzi, hogy a latihán a hétköznapi állapottól markánsan eltérő érzés. Néhányan nem tartanak ki a gyakorlásban, de megfigyeltem, hogy akik igen, azok előbb-utóbb érezni fognak valamit.

Itt fontos kiemelni, hogy a latihán lényege nem az, hogy önkéntelen fizikai mozgással kezdődik, hanem hogy ezeket az élményeket a teljes éberség állapotában éljük meg, és a forrásuk az agy és az akarat szintjénél sokkal mélyebb. Ezt azért emelem ki, mert számos olyan misztikus út és tanítás van, amelyben önkéntelen mozgást élnek meg a követők, egy öntudatlan, transzszerű állapotban, mely az illető, vagy egy másik ember akaratából fakad.

Azok számára, akik kitartóan gyakorolják, a latihán folyamat néhány általános jellemzője: fizikai mozdulatokkal, mozgással kezdődik, de fokozatosan elkezd hatni a szívre és az érzésekre, és később az intellektusra. Az én esetemben a megnyitásom után nem sokkal olyan, számomra furcsa élményeim voltak, hogy például sírásig megindított egy szentimentális opera vagy film nézése. Ugyanerről a jelenségről más Subud testvérek is beszámoltak.

Az érzéseim ily módon való ébredése később egy szelídebb és hasznosabb formát öltött: érzékenyebb lettem más emberekre és emberi helyzetekre.

Nincs általános szabály, de az elme jellemzően lassabban reagál a latihánra. Azonban az emberek előbb-utóbb tapasztalnak olyan intuitív megértést, ami látszólag csak úgy a semmiből jön, és később igaznak bizonyul.

Ezekkel a változásokkal párhuzamosan általában két jelentős minőség fejlődik ki azokban, akik a Subud latihánt hosszútávon gyakorolják. Az egyik egy átlagosnál mélyebb empátia, a másik egy olyan belülről fakadó lelkiismeret megjelenése, amely spontán különbözteti meg a helyest a helytelentől, a társadalmi nyomástól, illetve mások értékítéletétől függetlenül.

Ezek a változások, amelyeket önmagamon és másokon is megfigyeltem, gyakran régi traumák és félelmek spontán elengedésével járnak együtt. Ez meggyőzött engem arról, hogy a latihán hosszú távú gyakorlása képes jó irányban megváltoztatni az alapvető emberi karaktert. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy nagyon merész állítás, hiszen ennek elérése rendkívül nehéz dolog.

Körülbelül 8 évvel a megnyitásom után - ami alatt szert tettem egy feleségre, négy gyerekre, két egyetemi diplomára, és építőmérnökként dolgoztam - úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Londont és Indonéziába költözünk.

Indonéziában akkoriban politikai változások mentek végbe, aminek eredményeképpen az ország nyitottabb lett a Nyugatra, és a külföldi befektetések beáramlására. Ez tette lehetővé számomra, hogy három fiatal subudos barátommal, egy angollal, egy némettel és egy új-zélandival együtt létrehozzunk egy építészeti tanácsadó irodát Jakartában.

Feleségem és én mindketten az életünk legfontosabb dolgaként tekintettünk Subudra. Indonéziába költözésünkben egyenlő szerepet játszott a kalandvágy, és az a vágy, hogy közelebb legyünk Subud alapítójához, Bapakhoz, akivel rendszeres világkörüli útjai alkalmával néhányszor már találkoztunk. Összesen 22 évet töltöttem Indonéziában, és többnyire tervezőmérnökként dolgoztam.

Ahogy megérkeztünk, egy nagyon jó képességű tanár szomszédunktól elkezdtem intenzíven indonézül tanulni. Tudtam, hogy a munkám során szükségem lesz a helyi nyelv ismeretére, de a fejlődésem egy nem várt következményt is hozott. Körülbelül 3 évvel az Indonéziába költözésünk után Bapak megkérdezte tőlem, hogy tudnék-e tolmácsolni neki, amikor az odalátogató külföldi tagoknak beszél a Subudról, mivel szívesebben beszélt az anyanyelvén. Egészen 1987-ig, Bapak haláláig folytattam ezt a tevékenységet, és többször elkísértem világkörüli útjain, amikor mindenfelé a Subud csoportokat látogatta. Ez lehetővé tette számomra, hogy jobban megismerjem Bapakot, mint embert, és az ő értelmezését a spiritualitásról.

Bapak mindig hangsúlyozta, hogy ő nem tanító és a Subudban nincs új tanítás, de rendkívül érzékeny volt a Subud tagok szükségleteire, és rendszeresen beszédeket mondott nekik a latihán alapelveiről és működéséről. Soha nem beszélt olyanoknak, akik még nem kapták meg a latihánt, mert fenntartotta azt az állítást, hogy a latihán élménye nélkül a szavait csupán az elme fogadná, és így csak egy újabb tanítás lenne belőle. Azt mondta, hogy a nagy világvallások tanításai elegendők az emberiségnek, nem kell semmi más. Most eljött az idő, amikor közvetlen kapcsolatra, élményre és bizonyítékra van szükség, mert anélkül az emberek ma már nem képesek a vallási tanításokat kivitelezni.

Az egyik dolog, ami nagyon érdekelt engem, az az, hogy hogyan kezdődött a latihán. Bapak egyáltalán nem volt szűkszavú ezzel kapcsolatban, az eseményekről az önéletrajzában is olvashatunk. Lényegében teljesen spontán kapta meg, 24 éves korában. Korábban ő is spirituális kereső volt, de édesapja halálával rá hárult a kenyérkeresés feladata, így feladta az útkeresést.

Nappal könyvelőként dolgozott Semarang községben, késő éjjel pedig magasabb szintű könyvelést tanult. A tanulás befejezése után szokása volt késő éjjel egy sétát tenni, hogy lefekvés előtt kiszellőztesse a fejét. Az egyik ilyen éjszakai sétája alkalmával történt, hogy a latihán igen drámai körülmények között megérkezett hozzá. Mivel teljesen a saját akaratától és vágyaitól függetlenül történt minden, feltételezte, hogy ez Isten akarata, így egyszerűen figyelmes maradt, és követte, ami történik, akkor is, ha kihívást jelentett számára és néha nyugtalanító is volt. Ez után az éjszaka után körülbelül ezer napig ébren tartotta őt a latihán.

Bapak mindig ragaszkodott hozzá, hogy - attól eltekintve, hogy az ő esetében nem volt köztes személy - az ő latihánja nem különbözik a miénktől. Először is, az elején neki sem volt fogalma róla, hogy mi történik, a megértés csak fokozatosan érkezett meg hozzá. Az ő esetében a latihán az imádság mozdulataival kezdődött, ami az egyik oka annak, hogy arra következtetett, hogy az élmény Istentől származik. Az imádság mozdulatai átadták helyüket különféle tánc- és küzdősport-mozdulatoknak. Bapak a valóságban is küzdősportokat tanított, és meglepődve tapasztalta, hogy a latihán során számos új mozdulatot és technikát tanult, amelyeket addig nem ismert.

A mozdulatok fokozatosan egyre mélyebbek és teljesebbek lettek, az érzéseit és a megértését is magukban foglalták. Hamarosan azt érzékelte, hogy a földi élet minden szintjét megtapasztalja: a materiális tárgyakét, a növényekét és állatokét, valamint az emberi lényekét. Megértette, hogy ezeknek a szinteknek a minősége mind jelen van az emberi lélekben.

A belső fejlődésnek ez a folyamata évekkel később egy éjszaka tetőzött, amikor Bapak megtapasztalta azt a megértést, hogy amit idáig kapott, azt nem csak neki volt szánva, hanem innentől kezdve átadhatja bárkinek, aki kéri. Nem ő volt hivatott a jelentkezőket megkeresni, hanem aki tényleg őszintén kérte, az megkaphatta ugyanazt a kontaktust ugyanazzal a hatalommal, amit Bapak tapasztalt. Ez igaznak bizonyult.

Amikor az ismerősei kérték, hogy adja át nekik a kontaktust, akkor meg tudta tenni. Ha egyszerűen csak közel voltak hozzá a teljes megadás állapotában, spontán ugyanazt érezték, mint amit Bapak évekkel azelőtt a kezdeteknél. Világos volt, hogy ugyanazt az erőt tapasztalják meg, és hogy mindenkinél személyre szabottan működik, annak az embernek a természete és szükségletei szerint. Amikor már megszilárdult a tapasztalat az új Subud-tagban, onnantól kezdve ő is át tudta adni a kontaktust másoknak.

Bapak első latihánjaiban átélt élményei képezték az alapját annak a spirituális megértésnek, amit később beszédeiben átadott nekünk. Mindig arra ügyelt, hogy a latihánon keresztül valóban át is tudjuk érezni, amiről beszél, hogy ne valamiféle elmélet vagy hitrendszer legyen belőle.

Beszédem hátralevő részében megpróbálom átadni Önöknek e megértéseket, hogy segítsék az emberi lélek megértésével kapcsolatos mai vizsgálódásainkat.

Szeretném megismertetni Önökkel az általam használt térképet a belső világhoz. Bizonyos elemei számos vallási tradícióban felbukkannak. Meggyőződésem, hogy néhányan fel fogják ismerni a saját tapasztalataikat abban, amiről beszélek. Ha nem, akkor nyugodtan kezeljék úgy, mint egy tündérmesét.

Az élet spirituális dimenziója valójában a legalacsonyabb szinttől, az anyagi világtól, a növényi, állati és emberi szinten keresztül, a legmagasabb, az isteni szféráig terjed. Az emberi lélek nem az anyagi világból ered, hanem egy magasabb szintű emberi világból, és a fogantatás pillanatában érkezik meg erre a világra.

Ahhoz, hogy ebben a világban éljünk, kapunk egy emberi testet, ami nem csak anyagból áll, hanem magában foglal növényi, állati, és emberi világból származó esszenciát is, amiből kialakult. Ezeknek az esszenciáknak az összjátéka teszi lehetővé, hogy a földi világban éljünk. Ugyanakkor hatással vannak a tudatosságunkra, mivel ezek a szintek egy lelki skála egyre növekvő tudatosságának és szabadságának felelnek meg.

Csecsemőkorunkban általában az emberi lelkünkön keresztül tapasztaljuk meg a létezésünket - ami annak a Technicolor világnak felel meg, amiről az elején beszéltem - de ahogy növekszünk, iskolába kerülünk, stb., az elménk és az akaratunk egyre aktívabbá válik. Kialakul az "egónk", amire alapvető szükségünk van ahhoz, hogy ebben a világban élni tudjunk. Ez képezi a "helyi", vagy világi én-tudatunkat, amelyet a vágyak működtetnek. Ezek a vágyak, vagy hajtóerők az anyagi, a növényi, az állati és az emberi lényegből formálódnak, amit egymástól különböző, jól elkülöníthető lelkiállapotként tanulunk meg felismerni.

Kisgyerekként az egóm növekedése volt az, amit én szürke vagy fekete-fehér világként észleltem, és meggyőződésem, hogy a hirtelen átmenet, amit átéltem abba a gyönyörű Technicolor világba, az az emberi lelkem volt, ami az ego ködén keresztül utat tört magának. Hiszem, hogy a mai világ krízise azzal függ össze, hogy az emberek döntő többsége arra van kondicionálva, hogy ne legyen tudatában az emberi lelkének. A lelkük azért nem tud kifejlődni, mert az életüket 100%-ban az egóban élik, és az emberinél alacsonyabb szintű élet-esszenciák foglalták el az emberi lelkük helyét.

Számomra ez az, ami megmagyarázza az amúgy érthetetlen barbárságot, kegyetlenséget és közönyt, ami az embereket mindenféle konfliktushelyzetekben eluralja, valamint a határtalan kapzsiság, vagy az embereket belülről pusztító korlátlan vágyak jelenségét. Megszoktuk, hogy az ilyen szélsőséges viselkedést "gonosznak" minősítsük, de számomra maga a gonosz szó is gonosz, hiszen félelmet és gyűlöletet ébreszt. A valóság ennél sokkal hétköznapibb: ezek az extrémitások egyszerűen arra mutatnak példát, amikor valami nincs a helyén. Anyagi, növényi vagy állati élet-esszenciák vették át a hatalmat egy emberi test fölött.

Említettem az emberi esszenciákat, amelyek részt vesznek az ego létrehozásában. Fokozatosan megértettem, hogy két, egymástól jól elkülöníthető emberi szint létezik. Az egyik ehhez a világhoz tartozik, és a földi élethez szükséges bölcsességet és intelligenciát működteti. Ám az emberi lélek egy ennél magasabb szintről jön, amire Bapak a ruhani szintként hivatkozott. Amikor az ennek a szintnek megfelelő lelkiállapotban vagyunk, akkor nem érezzük az egót, az önös érdeket, és természetes affinitást érzünk más emberekhez, mert valójában az összes emberi lélek egy.

Ez az állapot meglehetősen ismerős a latihán gyakorlása közben, és valóban elmondható, hogy a latihánban fokozatosan áthat bennünket a ruhani életerő. Ez okozza, hogy a zsúfolt életünk forgatagában az egónk egy kis időre félreáll, és esélyt ad a lelkünknek az ébredésre, nyújtózkodásra, és a testünkkel való közelebbi kapcsolatának létrejöttére. Fokozatosan ismerőssé válik számára az életünk és a lényünk, és elkezd aktív szerepet játszani a létezésünkben. Ezért hívjuk a latihánt "lelki gyakorlatnak". Azt reméljük, hogy mire eljön a halálunk pillanata, addigra a lelkünk azzá az alkalmatossággá válik, amivel átkelhetünk oda, ahonnan eredetileg jöttünk.

A saját tapasztalataimról beszéltem, és a valóság általuk történő megértéséről. De ugyanakkor megadtam az eszközt, amivel Önök is elérhetik ezt a valóságot. Ha ez nem lenne lehetséges, akkor én most nem beszélnék itt, mert a spirituális tapasztalat absztrakt megértésének nincs semmi értelme. Nem állítom, hogy Subud az egyetlen út, - az Isten hatalma végtelen, és bármelyik pillanatban a lehetetlen is lehetővé válhat bárki számára, - de egy az utak közül, és amikor legutóbb átadtam valakinek a kontaktust, akkor még működött!

Mindnyájuknak kívánom a Mindenható kegyelmét és áldását, és egy imával búcsúzom, hogy mindannyian megismerjék és megtapasztalják az emberi lelküket.